Szívek dobbannak meg az alijázókért

“Az ÚR pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsemőket…»
2Mózes 3,7-8


Amikor az Úr Mózesnek adta azt az elhívást, hogy vezesse ki Izrael népét Egyiptomból, világossá tette, hogy súlyos ítéletek sorára lesz szükség Egyiptom kapujának kinyitásához, és népének, a rabszolgaságtól való megszabadításához.
Az Úr, azt is előre megmondta, hogy megkeményíti a fáraó szívét. Ez már abban is megmutatkozott, hogy milyen brutális körülmények között éltek az izraelita rabszolgák.
Amikor Mózes a fáraó előtt állt, és Izrael szabadon bocsátását kérte, a fáraó öt egymást követő alkalommal megkeményítette a szívét (szó szerint «megnehezítette, megmakacsolta a szívét»). Csak ezek után olvassuk azt, hogy az Úr, megkeményítette a fáraó szívét. Itt az Úrnak már ezért alig kellett tennie valamit. A fáraóban nem volt Istenfélelem, a drámai csapások ellenére sem. A szíve valóban kemény volt.
A fáraó és serege felett kinyújtott karral,
jelekkel és csodákkal, pusztító csapásokkal, az Úr szabadon engedte népét Egyiptomból. Ez az első alija az Ígéret földjére, (ami egy megmentő bevándorlásnak bizonyult.)
Nem minden egyiptomi osztotta a fáraó keményszívűségét. Egyesek felismerték, hogy Goshenben az izraeliták megmenekültek a legsúlyosabb csapásoktól. Izrael elsőszülöttjei megmenekültek Pészáhkor. Egyfajta tisztelet uralkodott Egyiptomban az izraeliták Istene iránt, egyesek még félték is Őt. Az egyiptomi szomszédjaik megengedték a távozó izraelitáknak, hogy magukkal vigyenek értékeket és állatokat. Néhányan még csatlakoztak is az izraelitákhoz, mikor azok kivonultak. Szívük Izrael Istenéért dobbant. Hajlandók voltak segíteni, sőt részt venni ebben az első alijában.
Az izraeliták birtokolták Izrael földjét, de az ezt követő évszázadok során bálványimádásba sodródtak. Kr.e. a 8. században Ézsaiás megjövendölte a pusztítást és a száműzetést arról a helyről ahol éltek, de megjövendölte Isten kegyelmét, irgalmát és megváltó szeretetét is. Egy amely részletes pontosságú próféciában,amelyben Ézsaiás egy Círus nevű királyról beszélt, aki Jákob fiainak segítésére siet. (Ézsaiás 45. fejezet).
Ennek beteljesülése körülbelül 200 év után következett be. Akik túlélték Nabukodonozor, dél Királyságának megszállását, babiloni száműzetésben találták magukat. Babilon folyóinál sírva emlékeztek meg Sionról. Ekkor, Dániel tanulmányozta a Szentírást, és megtalálta Jeremiás próféciáját, miszerint Jeruzsálem hanyatlása 70 év után megszűnik (Jeremiás 29,10). Dániel leborulva imádkozott arccal Jeruzsálem felé.
Most eljött az idő: az események egyik legjelentősebb fordulatában az Úr felkavarta egy perzsa király, a nagy babilóniai birodalom – Círus – uralkodójának szívét:
«Círus perzsa király uralkodásának első esztendejében, azért, hogy beteljesedjék az ÚRnak Jeremiás által mondott igéje, arra indította az ÚR Círus perzsa király lelkét, hogy egész birodalmában szóban és írásban kihirdettesse a következőket: Ezt mondja Círus perzsa király: A föld minden országát nekem adta az ÚR, a menny Istene. Ő bízott meg engem azzal, hogy felépíttessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben. Aki csak az ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, menjen el a Júdában levő Jeruzsálembe, és építse fel Izráel Istenének, az ÚRnak a házát! Ő az Isten Jeruzsálemben. Aki csak megmaradt bárhol, ahol jövevényként él, azt segítsék annak a helynek a polgárai ezüsttel, arannyal, különféle javakkal és állatokkal, meg önkéntes ajándékokkal az Isten jeruzsálemi háza számára. Elindultak tehát Júda és Benjámin családfői, meg a papok és a léviták. Mindnyájuk lelkét arra indította az Isten, hogy menjenek el, és építsék fel az ÚR házát Jeruzsálemben. Egész környezetük segítette őket ezüsttárgyakkal, arannyal, különféle javakkal, állatokkal és kincsekkel, önkéntes adományaikon kívül.» (Ezsdrás 1,1-6)
Círus szíve (fel volt kavarva) – és a zsidóké is. Az Egyiptomból való kivándorlás során nem volt szükség a szívek felkavarására. A rabszolgaság nyomasztó körülményei Egyiptomban, nyilvánvaló választás elé állították a zsidókat. Kézenfekvő és egyetlen megoldás az alija volt.
Más volt ez azonban Babilonban. Ez a mélyen pogány város egy biztonságos menedékké vált a zsidók számára. Letelepedtek, közösségeket alapítottak, foglalkozásokat tanultak, vállalkozásokat vezettek, házasságot kötöttek és családot alapítottak. Nem volt késztetés a távozásra. Izrael Istene mégis hű imádságra válaszolt, igéjét teljesítette és népének szívét alijára késztette.
Az Egyiptomból való kivándorlás vissz­hangot váltott ki, amikor Círus megparancsolta a környező népeknek, hogy ezüsttel és arannyal, felszereléssel, szarvasmarhákkal, és akár önkéntes felajánlással támogassák a távozó zsidókat! A zsidó közösségek körül élők nagylelkűen segítették őket.
Ez az alija több mint egy évszázadon át folytatódott, miközben több zsidó úgy döntött, hogy felszámolja Babilonban megalapozott életet és elmegy. A szívük készséges és megrendült volt. A kormányzati hatóságok jóváhagyták az alijájukat, míg a környező pogányoknak arra indult a szívük, hogy gondoskodjanak az élelmezésükről.
Milyen inspiráció ez számunkra! Imádkozzunk, hogy az egyre növekvő modern alijában Izrael mindenható Istene felkavarja a diaszpóra kormányainak és zsidó közösségeinek, valamint a nemzetek sokaságának a szívét, hogy hajlandóak legyenek részt venni egy hatalmas alija megvalósításában vagy segítésében, amíg még erre van idő.

Pete Stucken
elnök, nemzetközi bizottság